Géczi János versei

A dolgok legmélye

Mindkét szemében megduplázódik
a smaragdzöld színnel szegett pupilla,
hogy a dolog legmélyére lásson.
Kétségtelen, a mindenség legalján
fekszik, a kórházi betegágyon.

Cimbora, ugyan merre és hová
vezethet innen az út, nevezzem
azt bárminek is, kérdi a kettőzött
tekintetű árnyalak, az nem lehet,
hogy ki idejutott, itt is marad.

*

Miféle műterem az, amelyben
nincs egyetlen mű sem? Elvitték már
a befejezetteket? A helyiséget
ábrázolta mind? – kérdezi. Mígnem
megnyugszik és rátalál a képre,
arra, mely elveszett, s nem remélte már,
hogy fölleli. Tárgyszerű, sugdossa,
a perspektíva eltüntetése
ellenére. Személyes, miképpen
a hétköznapok. Valójában térkép,
elemeiben azonosítható.

A szögletben, amelyet a nap
alkonyatkor kivilágosít,
noha a csirizfehér homályban
és látótávolságon kívül lapult addig:
a hatvan fokos háromszögvonalzó.
Nyugat és észak közé ékelve
ez a világ legszebb fényfestménye.
Dísztelen szentháromság, amint
a jóisten kitekint a maga
szerkesztette geometriából.
Ahogy városképből festő.
Festményből műkereskedő.

*

Ez az? Ez a vertikálisan nyújtott?
Nagy részét elrejti a paraván,
kettő, tán egy, elhasadva, melyet
az exitáló társak elé húznak,
a kisebb térfelet három lámpa
foglalja el, 4000 K-s színhősök,
s a fénye mindnek gleccserfehér.
Lyukkamerával lenne jó, lamentál,
e látványt megszemlélni, s azután
a mutatvány fényképként rögzítendő.
Székről tekintve rá vajon milyen?
A padló sakktáblakövére fekve?

Jobb szélen, fordított holland távcsővel
nézve, ahogy a megfestésekor
Vermeer a delfti tájat bámulta,
a lőporrobbanás nyoma. Ott száz
és egy ember hullt el, történetek
váltak romhalmazokká, zellerzöld
étkészletek, mohó tornyú templomok.
Ott foglalta el az udvarsarkon
fölnevelt rézvirágokat az ősz.
Úgy látja, a sikátortorokban
ismét lezajlik a gyermekkora,
s a félemeleti ablakokba
életképeket függesztenek.

A plafon s a fal találkozásában,
oldalt, hol nem látszik a baboskék
ruhás nő, bal karjával az asztalon,
és a füzete pergamenbe kötve.
A felhő sem, amelyből egykor
meleg esőcseppek hulltak. Hallja,
mintha a képtárlátogatóktól,
kik eldönteni nem tudják, honnan
kapja a fényt a portré. Ki tudja
a választ? Azon a reggelen
a padlásra a bombarésen át
hullt be az arcra a fény. Az árnyak
alapján az időpont percnyi
pontossággal megállapítható.

*

Újranézi, mert látni visszatér,
a nyarat. Nem azt találja a kerti
asztallapon, amit figyelt régen.

A tekintet az üvegen, áthatol
a hetek falán, s amit feléje haladva
érzékel, közel jutva hozzá, amit
addig látott, megváltozik. Egy körte,
kisbaconi, barnul a tányéron,
s a csontnyelű késen elrozsdásodott
a pengeél. Szabódarazsak, foltra
folt, luggatták nyári szirmaiban
a tűzpiros rózsa maradékát.

Aki a közös asztalhoz ily közel
jut, annak még lehet-e szemmel látni
a hagyatékot? Fecske csivitel,
farka villáján felszúrva a nagy nyár,
készül repülni, távoli Afrikába.

*

Amikor a pulzussal pulzál a test,
az ágy, a kórterem, s teljességében
az egész világegyetem,
gyakorolja a gazella futását.
A fényfolt a falon úgy mozog,
hogy megmutassa, ott vagy.

*

Előnyben részesítve a legnyugodtabb
alkonyi órát, világos és közvetlen
a példa. Mindaz, ami szól, igaz, haszna
nagyon kicsi, nem bővelkedik csodákban.
Mértéktartott, szikár, nem képzelhető el,
hogy tágasabb lesz valaha is a hely.
Az élőképben, a testet a feszes
térbe helyezve, tekintettel a jövő
emlékére némi olajjal átfestve,
végezetül ott a formájában lassan
eléletlenedő főhős, élettelenül.

Ismét a rózsáról

A máshol- és a jelenlét jegye, virág,
ujjak között, mell előtt, avagy fej fölé
tartva, kancsóba helyezve, hogy igyon az
örök ifjúság vizéből, vagy sírkőre,
melyet homályossá mos a szakadatlan
sírás. Rózsa, oly árnyék is szakad reád,
amely elbeszélhető pusztán, mert másból
nem áll, mint amelyet a szavak vetnek.
Az árnyalat, az illat, a tüskeszúrás,
amire csakis a szó képes, milyen?
S ki az, aki kizárólag a szövegben
él, s hogyha feltűnik, megvilágít a rend,
amiként ujjaival fogja a rózsát?

Titok

Terhéhez, hogy átvegyem, nincs vállam,
sem hajhullató télen, a nyakat
rókagereznába bugyolálva,
sem izgatott nyárban. Némaságba
hantolt, avagy hősi halottja is
lehetek, s ha kell, kőzúzalékja
a makadámnak. Az ereszdeszkának
fűrészpora, a máglyatűz után
csonthamu, a szövegelés romja
mellett hamis tanú, csalásnapló,
létra a szivárványra, régi vágy
elbontott háza, himnuszhoz néma,
gödörhöz ásó, szétmart országhoz
rongyzászló, nevetés nyakán fojtás,
bonyolult képletben egyértelmű
szorzás, a hitmaradék nyoma,
keresztöltéses életminta.
Ritkafém csipben. Cigiben fű.
De nem leszek soha a titka.

(Megjelent az Alföld 2023/2-es számában,  a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Normal Gergely grafikája.)

Hozzászólások